Sziasztok!
Én még sosem írtam nektek heti hasznos cikket, így mindenképpen egy személyes sztorival szeretném nektek kezdeni, hogy előre is megköszönjem ezzel is a bizalmatokat:
A kanál megállt a bátyám kezében, amikor beléptem reggel a konyhába. Nem ejtette le, nem rándult meg, csak lassan visszatette a bögrébe, mintha ez időt adna neki.
– Jó reggelt – mondta, de ez inkább kérdés volt, mint köszöntés.
– Aludtál rendesen? – kérdezte, miközben a teáját kavargatta és félig lesütött, sanda pillantgatásokkal vizsgálta az arcomat.
– Fáradtnak tűnsz – mondta végül óvatos hangsúllyal. Nem kérdésként. Inkább, mint egy tesztet, hogy meglássa mit reagálok.
A történetnek ennek a pontján talán már érdemes lehet megemlítenem, hogy ezen a reggelen úgy ébredtem, hogy az első pillanattól, már a tükörbe nézés előtt tudtam, hogy egy vizenyős arcú, puffadt szemű idegen bámul majd ma egész nap vissza rám a tükröződő felületekből. A szemhéjam alig emelkedett fel, és úgy érzetem magam, mint akin egész éjjel táncolt egy méhcsalád. Vagyis az ébredésem utáni első másodperceiben rájöttem, hogy hatalmas hiba volt bekenni az érzékenységre igencsak hajlamos arcom azzal a kölcsönkapott, mindent is tartalmazó naptejjel. Inkább a leégést kellett volna megrizikózni. Na de ez már késő bánat, így marad az allergiás reakció.
De térjünk is vissza szerencsétlen bátyámhoz, aki még mindig a kanalát szorongatva őrlődik azon, hogy rákérdezzen-e inkább direktben arra, hogy végig sírtam-e az éjszakát, vagy mi a fene történt? És én őt nézve és a kérdéseit hallgatva döbbentem rá, hogy közeli kapcsolatban álló személyekként is néha milyen nehéz rákérdezni a nyilvánvalóra.
Így álltunk mi, ketten a tea fölött a konyhában: ő egy kérdéssel, amit nem mert kimondani, én meg egy arccal, amit nem lehetett nem észrevenni.
Ezen a ponton egy szívből jövő, de csendes nevetés tört fel belőlem.
– Arra célzol, hogy brutálisan fel van dagadva a szemem? – kérdeztem, még mindig mosolyogva.
– Fúú, jó, tehát tudod – sóhajtott fel megkönnyebbülten, és végre belekortyolt a hűlő teájába.
A levegő fellazult, a szoba ismét lakhatóvá vált.
Megnyugtattam, hogy nem volt rohadt kényelmetlen az ágyam, és nem is sírtam végig az éjszakát, nem egy mély lelki krízis közepén vagyok, csak a tegnapi naptejjel való találkozás csinálta ki az arcomat.
A reggel egyszerű volt, mégis sokat mondott. Később, visszagondolva, egy mondat motoszkált bennem újra és újra: milyen nehéz néha kimondani a nyilvánvalót, még azokkal is, akikkel egy fedél alatt nőttünk fel. A közvetlenség nem mindig jön ösztönből – néha az bizony meg kell tanulni, és tudatosan választani.
A kommunikáció nem mindig arról szól, hogy mit mondunk. Sokszor inkább arról, hogy merünk-e valóban kérdezni. Hogy bízunk-e annyira a másikban – vagy akár magunkban –, hogy elindítsuk azt a mondatot, ami akár kényelmetlen is lehet.
Azóta különösen figyelek én is magamra. Próbálom nem megkerülni a nehéz, mégis egyszerű kérdéseket, ha látom, hogy valami nincs rendben. Hiszen néha csak ennyi kell: egy őszinte, egyszerű mondat: „Mi történt?” „Tudok segíteni?”
És miért is írtam le mindezt? Mért úgy érzem, hogy nincs elégszer hangsúlyozva, hogy néha a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb megoldás mégis csak a könnyebb út. A bátyámmal való reggeli beszélgetésben sokak számára ismerős minta húzódik meg. Az óvatos tapogatózás, a kerülőutak, a “talán majd kitalálja”-féle remény. És ebben a finom, szinte “nesze semmi, mégis van benne minden” kommunikációban sokszor a csendek és a gesztusok beszélnek –többet, mint a szavak. Azonban, ezt a másik fél, nem biztos, hogy mindig érti.
Most épp egy allergiás reakció adott teret ennek a tanulásnak, ami így egy szerintem kedvesen komikus, és szerethető történetté avanzsált. De más helyzetben ebből a kommunikációs taktikából lehetett volna egy erős félreértés, konfliktus vagy eltávolodás is.
Vagyis számomra a történet fő tanulsága az, hogy a nyílt, őszinte kommunikációt meg kell tanulni és gyakorolni kell, még a hozzánk legközelebb álló emberekkel is. Sokszor félünk rákérdezni a nyilvánvalóra, kerülőutakon próbáljuk kifejezni az aggodalmunkat vagy érdeklődésünket, de ezzel könnyen félreértésekhez, feszültségekhez vagy érzelmi távolsághoz vezethetünk. Néha a legegyszerűbb kérdés – Mi történt? – a legnagyobb törődést jelenti. A valódi közelség pedig sokszor nem ösztön, hanem választás – bátorság kérdezni, amikor a csend kényelmesebb lenne.
Ha te is érezted már, milyen nehéz tud lenni egy ilyen “talán majd kitalálja” kommunikációs helyzet, akkor érdemes lehet mélyebben is elmerülnöd a tudatos kommunikáció világában. A Tudatos kommunikáció segítőknek online tudásanyag abban támogat, hogy ne csak érezd, hanem tudd is, mikor és hogyan érdemes megszólalni, kérdezni, jelen lenni. A biztonságos és támogató kapcsolatok egyik legfontosabb kulcsa az őszinte, mégis érzékeny párbeszéd (igen, még a munkád során is, nem csak a hétköznapokban!) Tanuld meg hát tudatosan használni!
